Beszámoló II. Rio Branco

Üdv mindenkinek!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni az előző beszámolómra érkezett visszajelzéseket, igazán jólesett és stimuláló hatással volt rám. Úgy tűnik, nem sikerült egy-két barátom kedvét elvenni a látogatástól, sőt, méginkább akarnak jönni. A lehetőség adott, csak rajtatok múlik!

A vártnál hamarabb sikerült kijutnom terepre, ugyanis arra számítottam, hogy leghamarabb  nyár közepe-vége felé kezdődnek az expedíciók, mivel most még magas a vízállás, ami nem igazán kedvez a halászatnak. A főnököm két nappal az indulás előtt jónak látott értesíteni engem is, így nagyon gyorsan észhez kellett térnem és felkészülnöm mentálisan. Kis kiruccanás volt ez, de beavatásnak tökéletes. A nagyobb lélegzetvételű utak később jönnek majd, ha leapadtak a folyók.

Két kolléganőm, Valeria és Priscila voltak a társaim az úton, egyikük halbiológus, másikuk csúszómászóológus, mindketten rendelkeznek terepi gyakorlattal, így nem aggódtam különösebben, mi lesz ha éjjel elragad egy anakonda vagy jaguár. Az előbbi csak akkor szorít, ha kifele fújom a levegőt, az utóbbi meg gyorsan átharapja a koponyám, így félelemre igazán semmi okom.

A röpke kilencórás buszutat követően megérkeztünk egy Caracaraí nevű földszintes kisvárosba, ami Manaustól több mint 600 km-re északra van a Branco-folyó partján. Ez itt kb. Duna-szélességű, egy mellékfolyó (a Rio Negro) mellékfolyója. Egy jóindulatú öregasszony aprócska hoteljében szálltunk meg. Reggeli után el is indultunk volna, csak épp sikerült kifognunk a legmegbízhatatlanabb helyi halászt, akinek csak többszöri telefonos nyaggatásra sikerült megérkeznie másfél órás késéssel. Át is keltünk gyorsan a Branco-folyón és beslusszantunk egy fekete vizű mellékfolyócskába, de sajna sem nappal, sem éjjel nem jártunk túl nagy sikerrel. Viszont amikor a vaksötétben, a hálók kihelyezése közben megszólalt a srác mobilján a Backstreet Boys "I Want It That Way" című száma, amit kappanhangján el is kezdett kántálni, azon azért jót mosolyogtam.

Itt szálltunk meg

Ne feledkezzünk meg az Úr evangélikus házáról!

Túlöltözött dzsungelharcos

A rohadt életbe!

Első nap úgy összecsipkedtek a szúnyogok ruhán keresztül, hogy nem maradt szabad hely a hátamon. Esténként csúszómászó gyűjtésre indultunk, mert a békák és kígyók sötétedés után aktívak. Amerikában a legtöbb kígyómarás okozta halálesetért a jararaca (lándzsafejű vipera) felelős, ami minket a legkevésbé sem tántorított el, bár eleinte kissé tartottam attól, mi történik, ha netán rálépek egyre, de mivel a lányok teljes lelki nyugalommal indultak el papucsban, így nem lett volna túl férfias, ha én a bakancsomban hangot adok eme aggodalmamnak. A helyi vagány vezetőnk, Feliciano, vidáman csapkodta fejbe bottal a kígyókat, majd puszta kézzel a nyakuknál fogva helyezte be a még élő, de meglehetősen bosszús állatokat a nylonzacskóba. A békákat meg egyszerűen leszedtük a levelekről. Amikor az óriásvarangy lábán kétcentisre duzzadt kullancsot találtunk, az már nekem is sok volt, ezért a fotografikus élménytől megkíméllek benneteket.

A lányok

A fekete magot körülvevő vattacukor ehető (ingá)

Fenegyerek

Az első nap békatermése

Szürkületi sietség

Útban a Branco mellékfolyójához, az Itã-hoz

Mivel a vezetőnk össze-vissza kamuzott, többek között hazudott az üzemanyag áráról is, ráadásul elég gyatra halász volt - a két nap alatt egy, azaz egy darab piranhát sikerült fognunk, vagyis azt se mi fogtuk, hanem elkunyeráltuk egy másik halásztól, mikor megláttuk a csónakjában - úgy döntöttünk keresünk egy másik vezetőt. Találtunk is egy idősebb, tapasztaltabbnak tűnő halászt, aki azon nyomban meginvitált minket a kb. 60 km-re, az esőerdőben lévő farmjára. Másnap el is indultunk, meglepő módon az öreg hozta az egész családját (kb. 10 ember) plusz több heti ellátmányt élelmiszerből. Be is cuccoltunk mindannyian a csónakba, amiben volt egy kiszuperált hűtőgép + felküzdötték rá a góré motorbiciklijét is, és szép lassan felpöfékeltünk a fazendára. Igazi szabadtéri, nyitott lakóépület egy irtás közepén, mint amilyeneket a dokumentumfilmekben lát az ember. Karámok, disznóólak veszik körül, legelő marhákkal, kehes lóval, csibéket terelgető tyúkokkal, girhes kutyákkal, alkalomra váró keselyűkkel. Erről eszembe jut Wallace 19. századi útleírása ugyanerről a régióról, amiben leír egy vicces anekdotát a keselyűkről. Bár én ezt nem láttam megtörténni, de ő látta, amint a keselyűk felsorakoznak a malac hátsó fertálya körül és követik azt mindenhova. Időnként a malac méltatlankodva megfordul és szétcsap köztük, de mire visszafordul, máris ugyanúgy ott van az összes mögötte. Na amikor a disznó elereszt egy darab szart, a keselyűk egymást felborogatva igyekeznek azt megszerezni és benyelni. És így megy ez naphosszat. Wallace-t olvasni a gyűjtőexpedíción egyébként nem semmi érzés. Na de elkalandoztam, nézzétek meg inkább a fotókat.

Közlekedési eszközünk

Útban a farmra

Lakhelyünk, a fazenda

Vendéglátónk a farmon, José Maria, akit mindenki csak Zé Mariának hív, nagy tekintélynek örvend. Jópár családtag tüsténtkedik a ház körül, ellátják az állatokat, főznek stb., őt viszont nem láttam, hogy bármit csinált volna a négy nap alatt, ellenben megállás nélkül osztogatja az utasításokat, viccelődik, a társaság központi eleme. Ebéd után befekszik a ház mértani középpontjában lógó függőágyba, bekapcsolja a zenét és onnan tartja kontroll alatt az eseményeket. Ha megfigyeltek pl. egy gorillacsaládot, ugyanezt látjátok. Ott is van egy alfahím, aki mindenkit és minden történést szemmel tart, ha gond van közbelép, mindenki más az ő kívánságait lesi, az engedélye nélkül nem történhet semmi. Igazán nem sok választ el minket az emberszabású majmoktól. 

Este elkezdtük felállítani a sátrakat, de szinte azonnal észrevettünk egy skorpiót a döngölt padlón, ezért úgy döntöttünk, jobban járunk a függőággyal. Jókat aludtam benne, bár eleinte aggódtam, hogy nem fog menni, mivel rendszerint hason fekve szoktam aludni, de minekután esténként már lépni nem tudtam a fáradságtól, így egyből kidőltem, mint akit fejbevertek.

Egyik reggel egy sólyom elragadott egy csirkét, erre a családfő egy erőteljes filho da puta (kb: "a kurvaannya!") felkiáltással megfogta a vadászpuskáját, szép komótosan a fa alá sétált, célba vette és lelőtte a nyomorult madarat, ami kődarabként zuhant alá. Ritka nagy fenegyerek lehet ez a Zé Maria, ugyanis még jaguárt is lőtt, büszkén mutogatták az állat gereznáját. Egyébként az utolsó napon az én nevem is sikerült végül megkérdeznie, addig végig gringózott.

Volt egy gyönyörűszép amazonpapagáj a ház körül, amit próbáltam rávenni a gringo szó megtanulására, de az istennek se akarta kibökni. Folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy Oi Loro!

A halász, aki segített nekünk halakat fogni, egy fogatlan vénember, Derico, akinek az arcáról leolvasható, hogy sokmindent megélt. Egyik lábáról hiányzik két ujj a jararaca mérgének köszönhetően, ennélfogva felemás papucsban közlekedik, mivel a flip-flop csak az egyik lábára megy rá. Csalhatatlan érzékkel teszi ki a hálókat az elárasztott erdőben, de ami nem semmi, hogy meg is találja azokat a rengetegben, ahol semmi tájékozódási pont nincs. Félelmetes volt, mikor egy kétméteres elektromos angolnát húzott fel a vízből, ugyanis ez a jószág akár 600 V-os kisülésekkel képes sokkolni. Ott is hagyta a hálóban megdögleni. Fogtunk még másfél méteres, hatalmas fogakkal rendelkező kutyahalat, 20-30 centis piranhákat, különféle harcsákat és sügéreket. Bár kb. száz darabot fogtunk, halak szempontjából nem volt túl sikeres az út, viszont csúszómászók terén annál inkább, hozzávetőleg 50 békával és 8 db kígyóval tértünk haza. Minden nap végén leültünk feldolgozni az állatokat; szövetminta-vétel után fixálni kell őket formaldehiddel, különben igen gyorsan  megrohadnak.

Loro, a röpképtelen házikedvenc (nem a piros pólós)

Merem kifele a vizet erősen összpontosítva

Ezüsthátú 

Rögtönzött munkaállomás

Az anik mindenütt jelenlévő, társaságkedvelő madarak

Aki rálépett egy kígyóra...

Kidöntött hűtőgépekben tárolják a hálókat a folyóparton

Folyami népség, egész jó kacsapörkölttel vendégeltek meg

Ez leharapta a disztális ujjpercemet

Ilyenem volt otthon is!

Ez a jószág minden este megjelent a fatörzs ugyanazon pontján

Még aznap konzerválni kell a begyűjtött állatokat

Ez lett végül Priscila háttérképe

Meggyötört fejek 

Reggeli - sült manióka sajttal, vajjal (ne kérdezze senki, hogy nem romlik meg öt perc alatt a tejtermék)

Rosszkor vadászott rossz helyen 

Ebéd

Trófea

Hazafelé

Állatok, amiket sajna nem sikerült lefotózni pl. a rózsaszín folyami delfin, melyek reggelente párosával fújtattak közel a csónakunkhoz. Állománycsökkenésükhöz nagyban hozzájárul a helyiek azon szokása, hogy harcsacsaliként használják fel a húsukat. A mókusmajmok magasan a lombkoronából szartak a fejünkre. A hoacin (búbostyúk) egy víz fölé lógó ágakon fészkelő madár, ami a begyében bakteriális fermentorral emészti a faleveleket, ebből kifolyólag iszonyú bűzt áraszt; valószínűleg ennek a tulajdonságának köszönheti, hogy aránylag gyakori maradt. Fiókáik szárnyán a dinoszauruszokra visszaütő karmok vannak, amik segítségével hatékonyan tudnak elbújni a ragadozók elől, sőt akár a vízbe is belevetik magukat, majd a veszély elmúltával vígan visszamásznak a fészekbe (persze csak ha nem ragadja el őket alulról valami bestia).

Reggelente az irtás szélén a fák tetején megjelentek a madarak, mint például egy mesés arapapagáj-pár. Hosszú percekig civakodtak és  hagyták, hogy megörökítsem őket. 

Keselyűk sütkéreznek két fával odébb

Hajnali papagájfa

Pár nap után bolhacsípés-szerű, viszkető kiütések jelentek meg a végtagjaimon, de el nem tudtam képzelni, hol csipkedtek össze a bolhák. Később aztán felvilágosítottak, hogy azok bizony homoklégy-csípések. Nagyon apró, egy-két mm-es vérszívó legyek, amiket egyszerűen nem lehet észrevenni (egyik vicces angol nevük a no-see-um), csak mikor már egy gombostűfejnyi véres kitüremkedés marad hátra az ember bőrén, ami végül felszívódik és csak a viszketeg csípés árulkodik róluk, hogy rohadna meg az összes. Ami méginkább bosszantó volt, hogy a lányokon véletlenül se volt homoklégy-csípés, kizárólag a friss gringóvérre jöttek a rohadékok. 

Mégsem a rovarok jelentették a legkeményebb próbatételt (szúnyogok csak az első nap leptek meg nagyon, aztán nemigen zaklattak), sokkal inkább az étkezés. Mivel nem a leghigiénikusabb körülmények között készültek az ételek - tekintve, hogy még a konyhában/étkezőben is rohangáltak a csirkék, nem beszélve a terjengő bűzről, ami a disznóólak felől áradt -, ebből kifolyólag nem igazán volt gusztusom enni, annál is inkább, mert ugye a kaják ízvilága is merőben eltért az általam megszokottól, egy idő után meg összeszűkült a gyomrom, úgyhogy megette a fene az egészet, hiába voltam éhes. A birkasült pedig nem volt rossz, de abból is alig bírtam enni, az egyetlen az öt nap alatt ami jólesett, az a sült hal volt.

Kábé ennyi, hazafelé a buszon újfent túl hidegre volt a légkondi beállítva, így mire hazaértünk, szépen ki is újult a köhögésem, amit nagynehezen sikerült elmúlasztanom még indulás előtt. Mire elcsigázva, büdösen-mocskosan beléptem otthon az ajtón, menetrendszerűen megérkezett a hasmenésem is (ami szerencsére nem tartott sokáig), továbbá meglepődve tapasztaltam, hogy a szobámat időközben elfoglalta Olavo, a főbérlő srác, és békésen alszik a matracomon...