2013. október 9., szerda

Beszámoló III. Rio Tapajós

A SISBIOTA program keretein belül eljutattom végre egy nagyobb gyűjtőexpedícióra. Ez egy több állomásból álló expedíció-sorozat, melynek fő célja a biodiverzitás felmérése Amazónia egyes veszélyeztetett régióiban. A legutóbbi utat a Tapajós (ejtsd: tapazsojsz) alsó folyására szervezték, ami azért érdekes, mert a brazil kormány jópár vízerőművet tervez építeni erre a folyóra (amint azt már megtette a Xingu esetében), hatalmas területeket tönkretéve, fajok kipusztulását okozva, beleértve indián territóriumokat is. A bennszülöttek emiatt azzal fenyegetőznek, hogy ha bármiféle kutatócsoport (pl. mérnökök vagy geológusok) beteszi a lábát a területükre, el fogják rabolni annak tagjait. Aztán hogy mit terveznek cselekedni az elrabolt kutatókkal, azt nem részletezték. Ennélfogva a szervezők úgy döntöttek, hogy odáig nem hajózunk fel.


Comandante Souza
Amazonas
A hangyák már a berakodáskor elkezdték harapdálni a lábam, előrevetítve mi vár rám ezalatt az egy hónap alatt. Este tízkor sikerült elindulnunk, és egy röpke tankolás és az otthoni gulyáshoz hasonló leves elfogyasztása után már csorogtunk is lefelé az Amazonason. Másnap kora hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon kell hugyoznom, épp időben, mert a következő látvány fogadott:













Milyen érzés arra ébredni, hogy jön fel a nap az Amazonason? Mintha egyszeriben visszarepültem volna százmillió évet a földtörténetben és ott rekedtem volna pár percre. Mire leér az Atlanti-óceánba hatezer kilométerrel később, ez a perui Andokban serkenő jelentéktelen erecske a dél-amerikai kontinens felének (kb. hétmillió négyzetkilométer) a vizét gyűjti össze egyetlen gigantikus tömeggé duzzadva és háromszázezer köbméter vizet okádva az óceánba másodpercenként. Ez több, mint amit az utána következő hét legnagyobb folyó összesen produkálni képes. Az esős évszakban akár ötven km szélesre is szétterpeszkedik; a torkolatrendszere több száz km széles, hordalékát 400 km-es legyező alakjában köpi bele a tengerbe. A Föld összes édesvizének 20%-a itt kerül az óceánba. Mindazt a mértéktelen időt és erőt testesíti meg, ami végül olyanná formálta ezt a bolygót, amilyen most éppen. És amit most látunk, az a földtörténet szempontjából csak egy szempillantás, az emberélet egy nyomorult pillanatfelvétel csupán. 


Időtlen
Santarém
A második napon megérkeztünk Santarém kikötővárosba, ami ugyanolyan szakadt, mint Manaus, csak annál jóval kisebb. Itt töltöttünk egy teljes napot, mert papírmunkát kellett intézni, lévén ez már egy másik állam (Pará). Itt folyik bele az Amazonasba egy újabb hatalmas folyó, a Tapajós, amin az elkövetkező egy hónapot fogjuk eltölteni. Nem sok minden történt az egy nap alatt, viszont jó fotókat csináltam:


"Encontro das águas" - így néz ki, ha két óriásfolyam találkozik. A kék a Tapajós, a tejeskávé az Amazonas

Santarém messziről



Papperek a póznán...

...és az asztalon
Szakértelem



Kedvenceim mindenütt ott vannak






Kandiru
Útközben megálltunk egy kis éjszakai fürdőzésre, de egyesek ezt az alkalmat is hallesésre használták fel. Rupert kollegámmal meglepődve tapasztaltuk, hogy a sekély, homokos parton jópár candiru kóvályog. Ez egy néhány centis, színtelen-szagtalan, spagetti vastagságú harcsaféle, és aki esetleg nem hallott volna róla, ez az a hírhedt hal, ami állítólag felúszik a gyanútlan fürdőző húgycsövébe, szépen kimereszti a kopoltyútüskéit, és ott neki jajjdejó. Csak sebészi úton távolítható el. Na nekünk több se kellett, mégiscsak kutatók vagyunk, majd mi mostan teszteljük ezt a légbőlkapott hipotézist. Gyorsan elő is kaptuk és belebronzoltunk a Tapajósba, várva, hogy megkergülnek-e a vizelettől a kandiruk, vagy mi lesz most. Egy kandiru nem sok, annyi se mozdult rá a brére, így ezzel az egzakt kísérlettel minden kétséget kizáróan igazoltuk, hogy a kandiruról keringő szóbeszéd csak mítosz, semmi valóságalapja nincs.




Rupert és Emanuell intenzíven képzeli oda a halat

Cametá
Harmadik nap megérkeztünk a célállomásra, egy kis falucskába, ahol mindössze száz család él eléggé elszigetelten. A parttól kb. kétszáz méterre parkolt a hajó egy kis sziget mellett, mert ugye a vizet a folyóból pumpálták fel a zuhanyzókba (amiből négy volt), és így megvolt a tiszta fürdővíz illúziója. A hajó háromszintes: az első szinten zajlottak a munkálatok, az állatok feldolgozása, a főzés és evés; a középső szinten lógtak a függőágyak, a tetőszint pedig teregetésre és gyülekezésre, esténkénti iszogatásra szolgált. A hajón negyven ember volt, akik gyakorlatilag 24 órában dolgoztak. A madarasok reggel ötkor keltek és mentek is kifele felállítani a hálókat. Amikor ők visszajöttek 4-5 körül, a denevér és a kajmán csoport akkor indult és kinn is maradt az erdőben hajnali 2-3-ig. A halasok és a kisemlős csoport egész nap dolgozott kisebb megszakításokkal. Én nem igazán tartoztam egyik csoporthoz sem, szabadon mehettem bármelyikkel, amihez épp volt kedvem. 

A halászat kétféle élőhelyen zajlott főleg. Az egyik az igapó - időszakos ártéri erdő, a másik az igarapé - kisebb mellékfolyó. Azt az erdőt, amit sose áraszt el a folyó, terra firmének hívják. Sznorkelezhettem kedvemre, óriási élmény, főleg hogy itt sznorkeleztem életemben először. Kaptam egy keretbe foglalt hálót (nemtom hogy hívják, Zsolti), amit ha beledúrtam a partmenti lehullott levéltakaróba, különféle apró halakat fogtam, mint pl. törpesügérek, csukasügérek, levélhalak, késhalak, pontylazacok, algaevők stb. Éjjelente a növendék Geophagusok a ragadozók elől kimennek aludni centikre a parttól, és akár kézzel lehet őket fogdosni. 

Az erdei ösvények nagyjából négyzetrácsban (grid) voltak feltörve, a négyzetek oldala 1 km hosszú volt. Minden nap a négyzetrács valamelyik sarkához mentünk felállítani a hálókat, vagy megnézni a csapdákat. Az erdei menetelés a következőképp zajlott: "fú de kiba...tt meleg van... tíz perce se megyünk, de a ruhám már tiszta víz... egyre nehezebb a levegő... a vizeskübli pántja ku...ra marja a vállam... na már csak három kilométer... muszáj innom... azta! ott egy koati a fatörzsön... hogy bír ez ilyen könnyedén menni kétszer annyi teherrel, mint én... de rohadt büdös az ingem... a bakancs kezdi feltörni a lábam... ha még egy hetven fokos lejtőn kell felmásznom, tökönszúrom magam... wow! azok miféle majmok? már csak egy kilométer... bazz, az ösvényen áll a víz... najóvanakkó, most már a bakancsomban is áll... odaértünk! levegőt! Állítsuk fel a hálókat. Milyen kaját csomagoltak? Pff megin ez a k...a szalonnás farofa, ehetetlen. Meg kéne szárítani a zoknimat, de ekkora páratartalom mellett hogy??? Legyezgessed a fejed körül, fiam. Na akkor most kiszedegetem magamból a napi kullancsadagomat."




Cametá





Községház

Orvos nincs, de rendelő van. Ebben a házban kb. 10 denevért fogtunk

"Boldog gyermekek községi oktatóiskolája"

Ezen vajon mé nincs felirat?

Igapó


Danilo, a batman




Éjjel









Családi program



Rommel viperával keménykedik

Na ebből mi lesz...

Vicces gringó
Állatgyűjtés
Fővadászunk, Sabá meglehetősen hatékony volt az emlősök elejtésében, majmok, lajhárok, tatuk képezték a repertoárját, de még egy hangyászt és farksodrót is hozott. Nyakában lógva termetes "S" betű hirdette ki a király, nehogy valaki elfelejtse (főleg ő maga ne). A kisemlős munkacsoport rengeteg patkányt, oposszumot, kisebb erszényest csapdázott. 

Nem szeretnék magam ellen beszélni, mert én is részese vagyok ennek az egésznek, de ez a látszólag válogatás nélküli öldöklés ellenérzéseket váltott ki belőlem. Gyönyörű sátán- és selyemmajmokat hoztak be a vadászok, némelyiket még élve (ezeket éterrel altatták el). Ezek a majmok 3-5 fős családi kötelékekben élnek, ahol egyetlen szaporodó nőstény van, ami 2-3 évente hoz világra 1-2 ifjat. Kérdem én: kik vagyunk mi, hogy ebbe belerondítsunk? Az a fajonkénti három egyed, aminek a kilövésére volt engedélyünk, nyilván nem okozza a populáció összeomlását, de mégiscsak a legközelebbi rokonaink! Találnunk kéne valami módot a szövetminta-vételre anélkül, hogy elejtenénk az állatot; állítólag mi vagyunk az okosabbak. Annak nem sok értelmét látom, hogy egy-két egyeddel többet lehessen egy poros múzeumi szoba fiókjába hajítani, amiket soha a büdös életben nem vesz elő többet senki. Persze ha új fajt sejtenek, akkor van értelme, de csak azért, hogy megnézzék, mit evett a majom az elmúlt 24 órában, igazán nem látom megalapozottnak. Nyilván elfogult vagyok, a döglött patkányokat, erszényeseket látva annyira nem borultam be. Egy oposszumot én is felboncoltam, tele volt a hasürege orsóféreggel. Na azt nem fotóztam le, viszont nem sok hiányzott, hogy mellétegyem az egy órával előtte elfogyasztott vacsorámat.

A madarasok hihetlen szín- és formaváltozatosságot mutattak be. Csak Brazíliában hozzávetőleg kétezer leírt madárfaj él, ez az összes ismert madár kb. negyede. Kolibrik, trogonok, tangarák, motmotok, harkályok és jakamárok, pitták és piprák, fahágók, királygébicsek, csérek és fecskék, csirögék és trupiálok, sólymok, keselyűk és sasok, poszáták, tukánok és papagájok..., az én képzeletem mindenképp felülmúlták. Az a nem semmi, ha valaki képes ezeknek a portugál, angol és tudományos nevét is megjegyezni. Mario, a munkacsoport főnöke huszonévesen érkezett Amerikából egy féléves ösztöndíjjal, és azóta se ment haza. Félúton Santarém felé megállíttatta a hajót és harmadmagával kiszállt a partra, hátha talál párat egy bizonyos papagájból. Másfél óra múlva a szóban forgó faj három egyedével tért vissza. Tudnia kellett, hogy az a bizonyos faj előfordul az Amazonas jobb partjának bizonyos szakaszának bizonyos habitatjában, valamint hatékonyan képes volt a madár faját meghatározni mielőtt lelőtte azt, ugyanis ezek a kisebb papagájok messziről mind egyforma zöld színűek. A tudomány prediktív ereje...

Egy érdekes viselkedésű állat a hangyászmadár, aminek a létezéséről sem tudtam eddig. Hangyarajokat követnek, és az azok által felzavart vagy elejtett ízeltlábúakkal táplálkoznak. Némelyik obligát hangyakövető, vagyis a hangyák nélkül nem marad életben. Eleinte azt gondolták, hogy ez a viselkedés kölcsönösen hasznos, de kiderült, hogy gyakorlatilag a madár parazitálja a hangyákat, mintegy ellopja tőlük a zsákmányt (kleptoparazitizmus). Ugyanakkor érdekes módon 3-4 hangyacsípés akár végzetes is lehet a madárra nézve, de valahogy mégis megéri neki a pofátlankodás.

Kígyók
Az előző beszámolóban említett jararaca, magyarul lándzsafejű vipera itt is prominens szerepet vállalt. Én mondjuk megfelelő védőöltözéket viseltem és az egy hónap alatt nem találkoztam egy kígyóval sem, de a többiek közül néhányan beszámoltak róla, hogy a vipera kifejezetten agresszív hozzáállást mutatott és aktívan támadta őket. Még az első héten történt egy kígyómarás, ami nem minket ért, hanem egy helyi fiatal gyereket, akit egymás után kétszer is megmart a jararaca. Szépen fel is duzzadt a lába, de szerencséje volt, mert mindkétszer csak megkarcolta a méregfog, nem mélyesztette bele a húsába. Ha rendesen megharapta volna, nem biztos, hogy túléli, ugyanis a legközelebbi kórház több órás hajóútra van innen. Én már csak tudom, lásd alább... A herpetológusok szépséges korallkígyókat is fogtak, ezeknek van a legdurvább neurotoxinjuk, ami lebénítja a légzőizmokat és fulladáshoz vezet. Ehhez képest a jararaca mérge Safe Sex on the Beach koktél. A korallkígyók a viperákkal ellentétben viszont igyekeznek nagyívben elkerülni az embert.

Jaguár
Kérdeztem Marcost, a vezetőnket, gyakori-e errefelé a jaguár (onça). Közölte, hogy nem, ennek ellenére szakértő módon kezdte utánozni a dzsungel közepén az összes előforduló macskaféle vokalizációját, ami nem különösebben nyugtatott meg. Szinte minden nap éreztük a jaguár szagát, vagy hallottuk a hangját, sőt még egy általa elejtett szarvastetemet is találtunk, így nem ért senkit váratlanul, mikor egyik éjjel egy lány szembekerült a macskával. Szegény úgy megijedt, hogy kiszaladt a dzsungelből, fel a hajóra és egész este bőgött. Egy hét múlva aztán, a folyó túlpartján megismétlődött az eset - ugyanezzel a lánnyal. Na attól kezdve Juliana nem szívesen tette be a lábát az erdőbe. Ezt követően mindenki a következőképpen ugratta: "Te Jul, jó volna ma látni a jaguárt, megmutatnád hol van?" Mindezt meg is örökítették egy áltetkó formájában.

Később aztán többen is látták a jaguárt, de nekem sajna nem volt hozzá szerencsém. Én egyébként azt gondoltam, nagyívben elkerüli az embert ez a nagymacska, de úgy tűnik nem zavartatta magát. Különben is a helyiek szerint az erdei jeti, aminek a hasában is fogak vannak, sokkal veszélyesebb, mint a jaguár...

Hangyászmadár



Tamarinhatározó




Fotóakvárium levélhallal

Rokon


Geophagus sp. red head Tapajós! 




Pöttyös harcsa

Csíkos harcsa

Biológusok


Kígyómarás

Jararaca

Lábatlan gyík





Taxidermia



Zajlik az élet

Ezt az embert itt a bal oldalon Tatunak hívják


Itt már erősen kínzott a láz

Mint aki tudja micsinál



Sült tucunaré és caldeirada

Farksodró


Punnyadás
Vihar
Egyik este hatalmas vihar kerekedett, ami akkora hullámokat vert, hogy a hajó durva, 45 fokos kilengéseket produkált, óriási pánikot keltve a fedélzeten. A csajok sikongattak, mindenki próbálta menteni a cuccát, minden repkedett szanaszéjjel bele a folyóba. Még egy csónakmotor is elveszett. Mindenem elázott, értve ezalatt az összes ruhám, a jegyzeteim és a függőágyam is. A vihart követően a következő kérdés merült fel bennem: hol és mi a tökömben fogok én ma éjjel aludni? Opció volt az egyik üres hálófülke, amiből egyébként négy volt a fedélzeten. Namármost. A szoba légkondícionált. Tudni kell, hogy a brazilok a lehető leghidegebbre állítják be a légkondit, svéd telet varázsolva a termekbe. Mi a búbánatos értelme van addig hűteni a szobát, hogy pulóvert kelljen felvenni, azt ne kérdezze senki. Na én elegánsan felöltöttem az enyhén nyirkos hálóruhám, és szépen befeküdtem a 17 fokra beállított fülkébe. Mivel félpercenként egész testemben megremegtem, gondoltam elég vicces lenne az Egyenlítő mentén tüdőgyulladásban elhunyni, így valami mást kellett kitalálnom. Kimentem, és a csodával határos módon találtam a fedélzeten egy székre terítve egy tökszáraz hálózsákot. Azóta se tudom kié volt, de ha hívő ember lennék, azt mondanám, Isten küldte. Innentől kezdve, ha a legkisebb szellő érte az emberek fülét, azon nyomban rohantak a főárbochoz kötözni a cuccukat és magukat, nehogy megismétlődjön az eset.

Láz
Két fő veszélyforrás van Amazóniában, a szúnyogok és a víz. Érdekes módon a folyó bal partján egyáltalán nem volt szúnyog. Kilométereket gyalogoltam nappal és éjjel is a dzsungelben, de egy se csípett meg. Mindenki szúnyogháló nélkül aludt. Mindenesetre egyik délután két kilométert meneteltem elég magas lázzal - mer ugye "keménynek kell lenni", mint Csoki -, amikor is közöltem a többiekkel, hogy nem bírom tovább. Mondták, hogy menjek vissza az igapó partjára, majd egyszer csak jön valaki és visszavisz a hajóra. Vissza is gyalogoltam és lefeküdtem egy üres csónakba, várva a megmentőim vagy a halált. Egy óra múlva meg is jelent a következő csoport és megúsztam a kiszáradást (csak pár deci vizem volt).

A főnököm elkezdett aggódni a malária miatt. Dehát - mondom neki - szúnyog legutóbb Manausban csípett meg (bár igaz, hogy ott is el lehet kapni). Nembaj, itt egy utasszállító hajó, épp most indul Aveiróba, amely egy fokkal nagyobb település és állítólag ott kórház is van. Ha ragaszkodsz hozzá, Tomas, menjünk. Öt, azaz 5 órába tellett fölfelé a folyón, mire odaértünk, mert ez a hajó hetente kétszer megy le és fel, embereket és ellátmányt szállítva, ezért minden sarkon megállt (ha a Tapajósnak lennének sarkai).

A kórházban egy Jennifer Santiago nevű nővér közölte, hogy 1. itt nemigen van malária 2. mivel ma szombat van, orvos sincs. Csak sürgős esetekben jön be az orvos. Végülis csak 39 fokos lázam és hasmenésem van. Mindenesetre a két nővérke egy gyors vérnyomás- és lázmérést követően nagy szakértelemmel megállapította, hogy elkaptunk valami vírust a vízből, amit iszunk. Luis, az egyik halász is lázas volt, de mire Aveiróba értünk, olyan szarul volt, hogy nem tudott lekecmeregni a hajóról, ő így nem jutott el a kórházig. Fölírtak háromféle gyógyszert és már küldtek is a gyógyszertárba. Gondoltam, ha orvos nincs, akkor majd biztos találunk nyitott gyógyszertárat szombat este. A megjelölt épület persze zárva volt, a csengő nem működött, kopogásra se jött elő senki. Végül kínunkban elkezdtünk tapsikolni, amire megjelent egy köpcös öregúr herevillantós klottgatyában és megkérdezte mit szeretnénk. Újabb tíz perc alatt összeszedte a gyógyszereket és mehettünk is a dolgunkra Isten hírével. Az otthonról hozott Algoflex forte aztán levitte a lázam.

Az elkövetkezendő napokban-hetekben aztán ez a kórság szépen végigment a legénység 80%-án. Egy-két napig tartó magas láz hasmenéssel társítva, aztán mintha mi sem történt volna. Az ivóvíz, amit hoztunk magunkkal Manausból, kb. egy hét alatt elfogyott. Azután a patakok tisztának tűnő, fertőtlenített vizét itta mindenki, ezért egyesek azt gondolták, onnan kaptuk el a kórokozót. Szerintem meg sose tudjuk meg; egy ilyesmi expedíción egyszerűen elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb betegségek, sztochasztikus történések. Az allergiás kiütések is ott voltak mindenkin. Rajtam is elkezdtek kijönni, de közel sem olyan durván, mint a legutóbbi alkalomkor, amikor is hónapokig tartó falkaparóan viszketeg kiütések voltak a lábaimon. Most mintha észbe kaptak volna, hogy "hé, a múltkor már meggyötörtük, most könyörüljünk rajta". 

Itapuama
Tíz nap után átkeltünk a folyó másik partjára és itt kezdtük el az állatgyűjtést. Ezen az oldalon is van egy településféle, de mindössze csak tíz házikó. Valójában ez vadrezervátum, nem is szabadna itt lenniük, de mégsem lehet őket kifüstölni. Gyönyörű homokos strandon élnek itt az emberek, kitéve a folyó és az erdő kénye-kedvének és felhasználva azok ajándékait. Az amazóniai brazilok nem telivér indiánok (azok már javarészt kipusztultak), hanem főleg a tupi indiánok és az európaiak keverék népe, a caboclo, a meszticek egy típusa. Esténként elgondolkodtam - miközben Beethoven és Tolsztoj Kreutzer szonátáját hallgattam és olvastam - milyen lehet az élet barbár körülmények között, távol a civilizációtól, a nagyvárosi stressztől. Vajon mennyivel kevesebb az az ember, aki itt éli le az életét, talán olvasni se tanul meg, viszont bárkinél jobban ismeri az erdő minden hangját, rezdülését, jószágát? Tudja mihez nyúljon és mitől tartsa távol magát, ha túl akar élni. Akárhogy is nézem, itt bizony én vagyok az analfabéta.












Halászsas bazz







Juliana
...akit üldöz a jaguár

amazóniai rém





















Eső





Sabá




Cariri

Vacsora

Kórház

A kaják közül érdemes megemlíteni a caldeiradát, amely gyakorlatilag megegyezik a mi halászlevünkkel, csak talán kevésbé fűszeres. Mindennapos volt a mindentbele leves, főtt hús, sült csirke, rizs, bab, főtt tészta, saláta (amíg tartott), meg időnként halételek, rostonsültek. Desszertként az ún. goiabadát fogyasztottuk, ami gyakorlatilag guava dzsem (marmelád) tejszínnel nyakonöntve, és kellően tömény, hogy elnyomja az ember édesség igényét. Érdekes élmény, mikor este leülök egy levesre, és a körülöttem rajzó kérészek nem tudván mit kezdeni magukkal, előszeretettel landolnak a tányéromban, kanalamban, illetve ragadnak rá az izzadó karomra. Közben pásztázom a plafont, mert a fénynek nem tudnak ellenállni a 6-7 centis fekete bogarak, melyek mozgatják a fejüket, mint a földönkívüliek, és lesik, hogy kinek a nyakán lehetne landolni és jól belemarni. Az egyetlen állat, amitől irtózom, az a csótány. Na itt most az éjjeli dzsungelben kaptam belőlük rendesen. Apró csótány, óriás csótány, rohanó csótány, ugrabugráló csótány... valahogy az összes az én testemet kívánta leszállópályának használni, és ezek is a fényre jöttek, de ha kikapcsolom a fejlámpámat akkor lóf...t se látok. 

Aveiro reloaded
Az utolsó munkanapon megharapott egy denevér, miközben próbáltam kibogozni a hálóból. Ez azért érdekes, mert mielőtt kijöttem Brazíliába, a létező összes betegség ellen beoltattam magam, kivéve a veszettséget, mivel 1. túl drága lett volna (több kell belőle) 2. nem gondoltam, hogy olyan állatokkal lesz dolgom, amik terjeszthetik ezt a vírust. Ennélfogva célszerű volt mihamarabb újra meglátogatni az aveiro-i kórházat, ugyanis ha időben elkezdjük az immunizálást a vírus ellen, akkor 100%-ban védett leszek, ha viszont késlekedünk, akkor ez az alattomos gyilkológép - amennyiben elkaptam a denevértől, ezt nem lehet tudni, csak ha már jelentkeznek a tünetek, akkor meg már késő - bejut az agyamba és zombivá változtat, ami mondjuk nem egy gagyi halálnem, mindenesetre kissé korainak találtam.

Tehát Aveiro újratöltve. Ezúttal motorcsónakkal vittek el, ami így csak kb. egy órás út volt. Sabá nem sokat szarozott, adta neki rendesen, úgyhogy ha esetleg a denevértől nem kaptam volna el a vírust, mire Aveiróba érünk biztos megveszek, annyira dobálták a hullámok a motorcsónakot, aminek következtében a seggem elemi erővel verődött a bádogüléshez. A kórházban (most még orvos is volt!) nem kevesebb mint tíz oltást kaptam, amiből hatot az ujjbegyembe, a harapás mellé injektáltak. Na azt nem kívánom senkinek. Be is fektettek pár órára megfigyelésre egy zacskónyi infúziókoktél kíséretében, hogy miként reagálok a vakcinára, de csak némi szédülés és levertség jelentkezett, így mehettünk is vissza Cametába. A hajóhoz érve azt látjuk, hogy Priscilának potyognak a könnyei és kb. tíz ember veszi körül. Megszúrta a lábát egy rája. Szerencséje volt, mert csak felületesen érte a hal farka, így csak erős, lüktető fájdalmat érzett, de másnap már vígan jött velünk a strandra megint.

Mindez az utolsó napon történt, amikor este a helyiek búcsúbulit szerveztek nekünk a falu főterén. Ment az evés-ivás, a lányok bemutattak valami tradícionálisnak tűnő táncot, de nem igazán sikerült nekik szinkronban maradniuk.

Visszafelé Santarém előtt megálltunk egy teljes napra egy Alter do Chão nevezetű üdülőközpontban. Ezt a helyet Brazília Karib-térségének is szokták becézni, mert itt vannak az ország legszebb édesvízi strandjai. Jól szórakoztunk, bőséggel fogyasztottuk a caipirinhát és a fokhagymás garnélát. Így néz ki:
Alter do Chão








Csiröge




Tisztán látszik meddig ért a víz pár hónapja

A delfineket minden nap láttuk, de csak ennyit sikerült lefotózni belőlük



Pacu

Jópár emlékezetes karakter vett körül az egy hónap alatt: Sabá, az önbizalomtól dagadó mellű, meglehetősen hiú vadász; Chiquinho (ejtsd: Sikínyu), a hatalmas lúdtalpakkal és elálló fülekkel rendelkező, de aranyszívű alkoholista, aki a mindenes szerepét töltötte be; Iracema, az energikus, mindenki felett anyáskodó, nem teljesen normális biológus; Rommel, az őrült, mindenkinél többet dolgozó perui herpetológus, aki kijelentette, hogy a terepen szeretne kígyó vagy jaguár általi halált halni; Mario, az excentrikus amerikai ornitológus, aki gatyában fütyörészve gimnasztikázott estefelé; a kékvérű angol kollégám, Rupert, akinek rendszerint fogalma nem volt mi zajlik körülötte; a gyönyörű Roberta, akibe mindenki szerelmes volt (értsd: mindenki le akart vele feküdni); Antônia, a szakácsnőnk, aki reggelente kérés nélkül csinálta nekem a sült banánt; Danilo, egy igazi latin temperamentumú csávó, széles spektrumú hangulatváltozásokkal, aki óriási cirkuszt rendezett mert nem találta a táskáját, amiben a hálófülkéjét nyitó kulcs volt (a táskát végül a fülkében bezárva találta, miután feltörték neki az ajtót); vagy a mindenkivel folyton viccelődő gépész, Cariri, aki képes volt barátjának, Chiquinho-nak a folyóparton térdepelve énekelni annak szülinapján, pár liter Dom Bosco elfogyasztása után-közben, amiben én is aktívan részt vettem...

Mindenki nagyon közvetlen volt velem, főleg miután rájöttek, hogy kezdem kapisgálni a nyelvüket. Már egész jól el tudom makogni mit akarok, viszont a folyóbeszéd megértésével még fél év után is komoly gondjaim vannak, magyarán ha normál tempóban beszélnek hozzám, szart se értek. Gazdagabb volna ez a szösszenet, ha értettem volna a helyiek anekdotáit, sztorijait, így csak arról tudok beszámolni, ami velem is megtörtént, illetve amit innen-onnan összekapirgáltam. Úgy váltunk el mindenkitől, mintha évtizedes barátok lennénk. Novemberben megint megyek!

Manausba érve első dolgom volt a kórházat meglátogatni, ugyanis a következő oltást már előző nap meg kellett volna kapnom. Szerencse, hogy a legutolsó napon történt ez a baleset. Hazaérve a következő párbeszéd zajlott le köztem és Loránd, az első beszámolómban említett itteni magyar barátom között:

- A karod jól van? - kérdi Lorenzo.
- A karom? Mert? - kérdezek vissza.
- Álmodtam veled, és egy nagy kígyó vagy kajmán levitte a bal karodat, ami nagyon vérzett utána.
- A karom nem vitték le, csak egy denevér harapott meg.
- Na az mikor volt?
- Pénteken.
- Az az na épp akkor álmodtam veled!

Há' nem megálmodta...?



Ráadásként itt egy tipikus, egész kellemes brazil popszám: