Beszámoló I. Manaus

Üdv mindenkinek!

Másfél hónapja Brazíliában rontom a levegőt, ennélfogva elképzelhető, hogy néhányatoknak megfordult már a fejében, vajon mi lehet ezzel a gyerekkel. Úgy érzem nagyjából túlestem a kezdeti sokkon, így akár megpróbálhatom egy szinte (‹- fontos határozószó!) objektív nézőpontból lefesteni a helyet.

Manaus két hatalmas folyó, a Rio Negro és a Solimões (amit innentől Amazonasnak hívnak) találkozásánál fekszik; regionális központnak számít, a több mint kétmillió lakosával Észak-Brazília legnagyobb városa. Ha végigbuszozik rajta egy európai érzületű valaki, a következők juthatnak eszébe: mocskos, büdös, civilizálatlan, vagyis trópusian hektikus. Ha netán az a szerencsétlen valaki hetekig itt ragad, a továbbiak formálódhatnak kérdéssé az agyában: miért dobta ki ez a barom a kólásdobozt a busz ablakán? Miért nincs felfestve háromsávos úton a terelővonal? Mért gurul át előttem az autós a zebránál, amikor nekem zöld van, neki piros? Miért nem áll meg a busz, ha nem intem le? Mi a tökömet eszek ma este? A tejfölt miért nem hűtőből árulják? Hogy kerül egy másfél centis hangya a hermetikusan lezárt szobámba? Hogy tudnak öt perc alatt  négy helyen megcsapolni a szúnyogok, miközben egyet se látok?

Az első dolog, ami szoktatást kíván, az mindenképpen a tömegközlekedés. Buszmenetrend nincs, vagyis ha nem tudod melyik busz hova megy, akkor vagy kérdezősködsz, ami nem elhanyagolható módon portugál nyelven történik (aminek nehezítésképp itt északon egy susogós-selypítős formáját beszélik), vagy nem mész sehova. A több mint húszméteres csuklós buszon négy ajtó van. Az utolsón lehet csak felszállni (ahol üldögél egy beléptető emberke), viszont leszállni csak és kizárólag a legelsőn. Akkor ezt most vizualizáljátok a reggeli-esti csúcsidőben. A naív, udvariaskodáshoz szokott európai nyomorultnak bizony végig kell magát tolakodni az egész buszon. Ez itt normális. De! Hogy némi cinizmussal színesítse a város vezetése az eseménytelen buszozást, a nyugdíjasok egész nyugodtan felszállhatnak az első ajtón és nehezíthetik az épp leszállni próbálók dolgát, ami borítja az egész koncepciót. Nem beszélve a mindennapos édesség- vagy vallásárusokról, akik alkalomadtán alvó gyerekkel a vállukon próbálják a pénzüket kimanipulálni a gyanútlan utazókból. Ebből kifolyólag a két időszakot elkerülöm, ami viszont nagymértékben korlátozza a szabadságom. Népszerű a motoros közlekedés (rengeteg a motoros taxi is), de attól tartok nem lennék hosszú életű, ha azzal járnék.

Tehát amint tudok, vennem kell egy autót. Ez azért is lenne jó, mert azzal hétvégente mehetnék mindenfelé, rengeteg természetes fürdőhely van a környéken, továbbá vadrezervátumok, kajakozás az elárasztott erdőben, a világ legnagyobb folyami szigetvilága (Anavilhanas), Venezuela egynapi autóútra van (itt meg lehet mászni a tepuikat, Conan Doyle elveszett világát), a karib térség két nap, végig ugyanazon az autópályán. Valójában a hozzám hasonló elmebetegeken kívül, akit az esőerdő vonz, senkinek semmi oka ide jönni. Meg is ragadnám az alkalmat egy figyelmeztetésre, miszerint azon barátaim, akik balga módon fontolgatnak egy látogatást, azonnal verjék ki a fejükből, különben csalódottan fogják lógatni az orrukat a kidobott pénz miatt. Aki mindenképpen Brazíliába vágyik, az ne az északi régióval kezdje; állítólag az ország déli része nagyságrendekkel civilizáltabb, bár arról még nem tudok érdemben nyilatkozni. Persze aki szeretne a dzsungelben hajókázni és delfinekkel úszni, azt szívesen látom. A klíma elviselhető, rosszabbra számítottam. Konstans 30 fok körüli a hőmérséklet, a páratartalmat gyorsan meg lehet szokni, eső most már egyre ritkábban esik, mert kezdődik a száraz évszak. Ez annyit tesz, hogy eddig naponta esett, ezentúl viszont csak egy-két hetente egyszer öntik dézsából.

A városra általánosan jellemző a törvénytelenség. Mindent áthat a korrupció. Szembetűnő ez a történelmi negyeden, ahol van egy-két szépen rendben tartott tér (pl. az operaház közvetlen környéke), de amint kilép onnan az ember, mocskos utcákon találja magát, elhagyatott 19. századi épületek (nehéz elképzelni, de valaha a trópusok Párizsának becézték Manaust), hányaveti módon, bármiféle koncepció nélkül felhúzott, illegális tákolmányok mindenhol, én magam is illegálisan épült házban lakom. Undorítóan meredező, emeletes blokkházak épülnek folyamatosan, abszolút tekintet nélkül a város látképére. Kb. mintha Pesten a Parlament mellé leraknának egy újpalotai paneltömböt. Azért szomorú, mert pénz az lenne rá, de aki vezető pozícióban van, azt totál hidegen hagyja a város fejlesztése. Kíváncsi leszek, hogyan fognak megbirkózni a sok külföldivel jövőre, akik majd jönnek a vébére. Bele se merek gondolni a környezetszennyezés mértékébe; a szennyvíz kb. 15%-át kezelik, csatornahálózat nemigen van, minden folyik bele a földbe, ami végül persze a folyóban köt ki. Olyan ez a város, mintha egy csillagközi óriás beleszart volna a Föld egyik legcsodásabb természeti képződményének a közepébe.

A minap elkövettem azt a hibát, hogy kibuszoztam a város legnépszerűbb strandjára. Szépen kiépített, homokos partvonal, több ezer emberrel, akik itt sincsenek tekintettel a környezetükre. Kijönnek ide hétvégi piknikre, és maguk köré hajigálják a szemetüket, palackokat, dobozokat. A környezetvédelem legalapvetőbb formája - miszerint nem szarok magam alá - sem létezik errefelé. Gondolom este összeszedik a hulladékot, aztán másnap kezdődik elölről. A sokezer ember mind egyszerre szeretett volna hazajutni a strandról szombat este, ami ugye autókkal és buszokkal történik. Tolakodnak fölfelé állatmódjára, lógnak kifele az ablakokon, nyitott ajtókon. Nekem kb. egy órába telt, mire feljutottam egy buszra. Némely suhanc a buszról elkezdte provokálni a lent ragadtakat, ami odáig fajult, hogy megdobálták a buszt, be is tört az egyik ablak. Volt olyan utas, aki zokogott a félelemtől. Végül jött a rendőrség és leszedett pár suttyót a buszról, mi pedig mehettük szépen tovább hazafelé, mintha mi sem történt volna.

Érkezésem után gyorsan belecsöppentem a bürokrácia útvesztőjébe, ahol még a mai napig kóválygok. Szerencsére találkoztam egy magyarral, aki önjelölt pártfogómmá szegődött, úgy hívják, hogy Jelenyi "Lorenzo" Loránd Lajos. Idestova 23 éve él Manausban, családja is van. Még a rendszerváltás előtt lépett le otthonról, hogy ne kelljen bevonulnia a seregbe, majd bejárta fél Európát, innen-onnan kitoloncolták, végül irónikus módon az idegenlégióban kötött ki Francia Guyanában, ahonnan átszökött Brazíliába. Nagyhangú, nagytermetű, igen rámenős alak, de rendkívül segítőkész. Kb. két hét alatt elintéztünk minden fontos dolgot, regisztrálnom kellett a rendőrségen, hitelesíttetni kellett az útlevelem (!) és az aláírásom (!), végül kaptam egy azonosító számot, amivel mehettem bankszámlát nyitni. Igen ám, de a bankból visszazavartak a rendőrségre egy hitelesítő papírért, ami azt igazolja, hogy az a hivatalos dokumentum valóban hivatalos és valóban a rendőrségtől származik. Agyrém. Mindezeken vigyorogva mentem keresztül, mer ilyet még nem láttam és aránylag gyorsan el is intéződött minden. Ahhoz, hogy megkapjam az ösztöndíjam, regisztrálnom kellett a brazil kutatóhálózatba, amit sikeresen meg is tettem, viszont másnap jelezte a rendszer, hogy a felhasználónevem alatt két személy létezik. Gyorsan figyelmükbe ajánlottam a problémát, annál is inkább, mert közben megküldték a linket, amin aktiválni lehet az ösztöndíjat. Röpke két hét alatt meg is oldódott a login problémája, addigra viszont halott volt az a bizonyos link. Újabb egy-két hét és újraküldték a linket, mire már túl voltak az utalási időszakon, így leghamarabb jövő hónap elején fogom látni a pénzem.

Az élelmezésem még nem megoldott. A környéken, ahol lakom, nemigen vannak éttermek. De ahogy elnéztem, az egész városban elég ritkásan lelhetők fel. Nagy részük a jópár plázában összpontosul, amiket olyan fantáziadús nevekkel illetnek, mint pl. Amazonas Shopping. Ezek egyben szabadidőközpontként is szolgálnak a manausiaknak, mivel máshova nem nagyon tudnak menni. Csordulásig tele vannak hétvégente. Brazil sajátosság az olyan önkiszolgáló étterem, ahol bármilyen kitett kajából bármennyit lehet szedni a tányérra, amit a végén a kasszánál súly alapján fizet ki az ember. Az éttermek többsége ilyen. Egyetlen bevásárlóközpont-féleség van hozzám közel, az atack, ami valamivel szarabb, mint az otthoni Tesco. Minden tele van tartósítószerrel, ez főleg a tejtermékeken érződik. Csak tartós tej van, tartós tejföl, tartós tejszín. Egyébként nagyjából mindent meg tudok venni, amire szükségem van. Az egyetemi menzák hagynak némi kívánnivalót maguk után. Eleinte kötelességtudóan eszegettem, de amikor már a negyedik nap is ugyanaz a rizs, bab, tészta, szar hús, kőkemény sült hal a menü, a háta közepére se kívánja az ember. Úgy tűnik, főzés nélkül itt egy magyar koszthoz szokott hülyegyerek nem sokáig húzza. Nem is megy rosszul, kivéve amikor egész hétvégére lekapcsolják az áramot és minden megrohad a hűtőben, ami azóta is bűzlik, pedig kitakarítottam.

Kedvelem az egzotikus gyümölcsöket, amikből nagyszerű leveket csinálnak. Gyümölcsök, amik csak itt fordulnak elő pl. a cupuaçú (epres-körtés-ananászos beütéssel, a kakaó rokona), açaí (bogyós pálmatermés, amit préselve fogyasztanak), taperebá, goiaba, acerola, stb. Amit szeretek, az a caboquinho, ami egy banánnal, sajttal és tucumã-val (ez is egy pálmatermés) töltött szendvics, a sós és az édes különös egyvelege. Nemzeti étel a fekete babból és 3-4 féle húsból főzött pörkölt, a feijoada. Kedvenceim persze a barbecue ételek; isteni az itteni steak, a picanha, vagy a tambaqui, ami egy több kilós piranha (Colossoma). Finom a pirarucu is, a világ egyik legnagyobb édesvízi hala (Arapaima). Ennek megfelelően rendesen túl is halásszák. Jellegzetes helyi leves a tacacá, ezt maniókából és jambu levélből készítik (+garnéla), ami kellemesen bizsergeti az ember nyelvét. Van a sarkon egy hamburgeres, ahol még most is fenn vannak a karácsonyi díszítések. Nyilván jó lesz idén is. Az étlapon minden hamburger előtt van egy X betű. Kiderült, hogy ez sajtot jelent, ugyanis a portugálban az x-et sísznek ejtik, ami hasonlít az angol cheese szóra. Voltam egy Trófea Grillhez hasonló mindent bele étteremben is, ami viszont az otthoninál jóval komolyabb, nagyon durva steakekkel, sushikkal. 

Egészségügyileg eddig semmi komolyat nem tapasztaltam, bár egy indokolatlanul hideg moziteremnek köszönhetően a héten megfáztam, még mindig köhögök. Még csak hasmenésem se volt. Habár az egyetemen a dengue-lázat terjesztő szúnyogok csípnek, itthon meg a maláriaszúnyogok, elég kicsi az esélye, hogy elkapjak bármiféle trópusi lázat. Ha meg elkapom, kiheverem. Beszéltem egy primatológussal, aki két évig élt a dzsungelben a yanomami indiánokkal, és kétszer is elkapta a maláriát, de nem igazán zavartatta magát. Állítólag Manaus környékén kevés a szúnyog, mert nem szeretik a Rio Negro savanyú vizét. 

Az átlag manausi ember kedves, segítőkész, lusta, ostoba és mélyvallásos, valamint nem beszél angolul. Ez utóbbi meglehetősen hatékonyan tanítja alázatra az embert. Nagyon tudnak örülni, ha a nyelvükön próbálok velük kommunikálni. Összességében az egész amazóniai "experience" erősen jellemformáló hatással van a gyanútlan látogatóra.

Az egyetem, ahol dolgozom (lefordítva kb. Amazonasi Szövetségi Egyetem) a régió legjobbjának számít. Érdekes módon számos magánegyetem van, ahol bár sokkal jobb az infrastruktúra, alacsonyabb az oktatás színvonala, mint a szegényebb szövetségi egyetemeken. A labort úgy hívják, hogy LEGAL, ami egyben mozaikszó (Laboratório da Evolução e Genética Animal), de azt is jelenti, hogy király, vagány, cool, a portugál legal szó nyomán. Kb. 30 hallgató és dolgozó fordul elő a laborban, némelyikről még a főnök se tudja, hogy mit csinál. Sokan arra kényszerülnek, hogy éjszaka dolgozzanak, így hozzá tudnak férni a gépekhez. Az előrehaladottabb hallgatókkal, mint mondjuk egy MSc végzettségű, egész jól el tudok beszélgetni angolul, de a fiatalabbakkal esélytelen, mint pl. a szakdolgozóm, aki egy büdös szót nem ért, vele vagy tolmács vagy Google Translate segítségével kommunikálok. Nagyon gyorsan meg kell tanulnom a nyelvet. Felszereltségét tekintve az otthoni szintet hozza, most épp várunk egy ion-torrent szekvenátort. A hely izoláltsági mértékét hűen tükrözi, hogy egy-egy primerre akár egy hónapot is várhatunk. Tekintve, hogy a munkámhoz jópár mintát kell gyűjteni jónéhány helyről az Amazonas vízgyűjtő területén belül, így el fog tartani egy ideig, mire ebből bármilyen eredmény születik. Meglátjuk mit tudok kihozni belőle szakmailag. De nem izgulok, mégiscsak egy gyerekkori álom vált valóra, ráadásul az ösztöndíjam is elég zsírosnak számít. Azért fizetnek, hogy hajókázzak Amazóniában!

Na nem tudom mennyire sikerült objektívre ez a szösszenet, de mára elég volt. Holnap elmegyek aTeatro Amazonasba, és megtekintek egy pehelykönnyű Wagner operát, hétfő este pedig elutazom egy hétre a Rio Branco zúgós szakaszához, harmadmagammal piranhákat gyűjteni az egyik kolléga doktorijához. Jó kis beavatás lesz. Talán egy-két Geophagus is beleakad majd a hálóba. Amennyiben nem hagyom ott a fogam, beszámolok arról is, remélhetőleg fotókkal megspékelve. Ezt követően durván egy hetem lesz új lakást találni, mert a mostaniban max ötödikéig maradhatok. Exciting times!

Minden jót és Abraços,

Endre